„Az nagyon jó, hogy mindenki az arcomba üvölti, amit akar” – Barukh – Csakugyan#68

Csakugyan / 8 és fél óra

„Nem látom, hogy tudnék úgy Magyarországon berendezkedni, hogy az önazonos legyen”, mondja Barukh, a legnagyobb élő, magyar sivatagi költő a Csakugyan legújabb adásában. Barukh Pécsett született, jónéhány éve pedig felkerekedett, és Izraelbe költözött a családjával, verseit a sivatagban kezdte el írni. Önfeltáró írásait hírnév kísérte, továbbá egy Asperger- és egy ADHD-diagnózis, amelyek némi magyarázatot adtak arra, mért volt mindig is nehéz Barukhnak betagozódni az iskolarendszerbe és a mások által hétköznapinak tekintett elvárásrendszerbe. Barukh verseinek nagy része az ezzel való szembenézésről szól.

Műsorunkban hosszan beszél arról, hogy számára miért elképzelhetetlen hosszú távon Magyarországon élni, és hogy extrémitásai ellenére is miért otthonosabb számára Izrael.

„Izraelben bárhol jobb, mint Budapesten”, meséli, „Magyarországon például azzal, hogy segítséget kérsz és kapsz, adósa leszel a másiknak, gyakorlatilag eladod a lelked, függő helyzetbe kerülsz. Viszont Izraelben az, hogy segítsük egymást, segítsük a gyengébbet, a kultúra része.

Mi az utolsó pillanatig kaptunk segítséget, és hálát senki nem várt érte. A segítségnyújtás egy micva: aki adja, hálás azért, hogy segíthet, mert ezzel szerez egy jópontot. Az, hogy itthon másképp van, iszonyatosan fárasztó. Én azt érzem ezekben a helyzetekben, hogy eladom a lelkem az ördögnek. Ez olyan dolog, ami elviselhetetlen.”

Barukh beszél a Hamasz-mészárlásról, arról, hogy ezzel lehet-e kezdeni valamit érzelmileg. Szóba kerül, hogy az izraeli férfiak miért tudnak jobban beszélni az érzéseikről, mint a magyarok, illetve, hogy miért a zsibriki drogterápiás intézet férfi lakói azok az olvasók, akikkel a költő úgy érzi, hogy igen, végre, velük már lehet őszintén beszélni.